Beavatások, vizsgák az élettől

Biztos, hogy felvetődött már sokakban az a kérdés: Hogyan lehetnék boldogabb? A következő gondolatok pedig rendszerint azok, hogy mire lenne szükségem ehhez. Általában külső dolgokban gondolkodunk, pedig akkor már le is tértünk a boldogsághoz vezető útról, mindjárt az elején. Mivel a tárgyak, anyagi javak, vagy más emberek szükségessége az életünk javításához olyan elvárás, ami külső feltételhez köti saját életminőségünket. Aztán, ha ezek közül valami hiányzik, már kész is a hárítás, beindul az önsajnálat, a hibáztatás, a gyűlölet, az irigység folyamata. Ezek pedig egészen biztosan az ellenkező irányba vezetnek, egy belső önmérgezés, és az életenergia elpazarlása során.

Biztos vagyok benne, hogy sok spirituális úton elinduló ember tudja ezeket a dolgokat, tudja azt is, hogy milyen törvényszerűségeket, viselkedési módokat kell követni, de vajon azt csináljuk-e? Tapasztalatom, hogy ott válik szét az álságosság a ténylegestől, amikor már túl az agyi megértésen a gyakorlatban éli meg valaki a számára szükséges tanító helyzetet. Ilyenkor dől el az, hogy tudom-e alkalmazni a tudásomat, hogy kitartok-e a hitem mellett, hogy bízom-e az Univerzum szerves működésének törvényeiben, vagy megadom magam a látszatnak, a félelmeknek, az előítéleteknek. Eldől, hogy beleragadok-e a pusztán materiális világnézetnek, a társadalmi elvárásoknak, a média sugallatainak és az eltorzított egyházi magyarázatoknak a szabad és örömteli élettől visszahúzó mocsarába. Eldől, hogy merek-e bízni az Istenben, merek-e változtatni nézőpontomon, gyerekkori, vagy régebbi viselkedésmintáimon, merek-e saját magam igazi minősége lenni. Eldől, hogy továbbra is a fogyasztói társadalom függőségeit tekintem-e kapaszkodónak és hogy más emberek véleménye alapján tartom-e magam valakinek, vagy sem. Eldől, hogy erősebb-e bennem a mindenáron való megfelelés valakinek, vagy valaminek, hogy attól tartom-e magam méltónak az életre, a boldogságra, vagy kinyilvánítom saját minőségem véleményét, viselkedését, vágyait.

Tudom, hogy ez nem könnyű feladat, és néha a nehézséggel szoktuk igazolni a bátortalanságunkat, az önsajnálatunkat, a megalkuvásunkat, de tudni kell, hogy a sorsunk kérlelhetetlenül megkívánja tőlünk a saját magunk érdekében teendő erőfeszítéseket, tanulást és változtatást. Olyan erős bennünk a tapasztalási vágy, a boldogság és a szabad akarat kinyilvánítása felé törekvés, hogy előbb-utóbb az ego beadja a derekát és elfoglalja a helyét az örök szellemlényünk irányítása alatt. Ez azt jelenti, hogy akárhány vargabetűt teszünk meg a fejlődésünk során, akárhány életet áldozunk fel a merev ellenállásra, végül kénytelenek vagyunk feladni a szélmalomharcot saját belső késztetéseink ellen. Az, hogy ez mennyire szenvedésekkel teli módon, vagy mennyire szelíden történik, csakis önmagunk nyitottságától, tanulási hajlandóságától, pillanatnyi rezgés-állapotától függ. Sokan azért olvasnak kilószámra mostanában spirituális könyveket, járnak tanfolyamokra, gyógyításokra, hogy ezt a kíméletes utat járhassák, de a való élet mindennapi helyzetei azok a vizsgák, amelyek eldöntik, mit sajátított el ténylegesen valaki. Néhány napja például szomorúan panaszolta el egyik ismerősöm - aki mellesleg hívő keresztény és nyitott spirituális ember -, hogy valakinek meghalt a felesége, és ez micsoda tragédia. Bizonyosan össze fog omlani, mint ahogy a családi gazdaságuk, az egész életük is, mivel hogy szegény ember olyannyira kapaszkodik a feleségébe. Ezt Ő teljesen rendben lévő dolognak állította be, mint az élet természetes megnyilvánulását, mint ami igazolja a jó párkapcsolatot és az erőltetetten tevékeny életformához való ragaszkodást. Természetesen hozhat az élet nehezen feldolgozható helyzeteket (mint ahogy az én életemben is előfordult néhányszor), de pont ezek azok, amik választás elé állítanak. Könnyű elméletben okoskodni, másoknak kéretlenül tanácsokat adni, fölényeskedni, saját véleményünket és viselkedésmódunkat megkérdőjelezhetetlen igazságként kezelni egészen ezekig a pontokig.

Ezekben a helyzetekben, amikor az ember tényleg önmagára van utalva, eldöntheti, hogy mit választ, eldöntheti hogy változtat-e eddigi életén és felfogásán, kapaszkodik-e továbbra is korábban biztosnak vélt fogódzókba, vagy megbocsát, elenged, elfogad, szeret. Az az ember, aki igazán szeret, az el is tud engedni, pont ennek okán. Aki elfogadja és szereti önmagát, az elfogad és szeret másokat is, pont ennek okán. Aki megérti, hogy a házasság és bármely - földi viszonylatban értett - rokoni kapcsolat csak a halálig tart, de nem azon túl, az tudja, hogy ott vége egy életszakasznak és jön a következő, mindkét lélek számára. Az hajlandó továbbengedni a másikat egy másik dimenzióba az útjára és nem kötözi meg saját nyomorúságával, mint valami rablánccal. Aki megérti, hogy az élet folyamatos változás és ezt a változást tökéletes koreográfia szerint egy végtelen szellemiség mozgatja, az hajlandó követni ezt. Az megértette, hogy a saját életében minden érte történik, a fejlődéséért, a tapasztalásáért, a születés előtt kinyilvánított vágyai eléréséért. Ez az ember tudja, hogy bármi is történik vele, az csakis érte van, az örök szellemlényért, aki oly kitartóan és oly sok életen keresztül halad a megtapasztalás, az ok-okozat törvényszerűségeinek útján. Halad a szeretet kiterjesztése felé az EGY-ségbe, az isteni minőséggel, mint saját maga eredendő minőségével való harmónia egyre magasabb szinteken való újra megteremtése felé.

Áldás!

Atilla-Atarvis